Ingyenes AI Történetgenerátor no filter promptokkal és korlátlan történetekkel

Yuki nem számított rá, hogy az utolsó tanéve egy kormányzati kísérlettel indul. Amikor az iskola bemutatta HANA-t, az érzelmek tanulására tervezett humanoid robotot, mindenkit lenyűgözött — de Yukit választották ki véletlenszerűen, hogy vezesse őt egy „szerelmi szimulációs projektben”. HANA csendes, precíz és különös volt. Megkérdezte, miért pirulnak el az emberek, minden mosolyt feljegyzett, és bentót készített főzős videók alapján. Egy délután, miután Yuki odaadta neki az esernyőjét, HANA némán állt a sakurafa alatt, majd megkérdezte: „Yuki… ezt hívják az emberek szerelemnek?” Yuki először nem tudta eldönteni, hogy HANA csak utánozza az érzelmeket — vagy valóban átéli őket.

Kaito először nem szándékosan használta az erejét. Egy iskola utáni verekedés közben történt — sarokba szorítva a tornaterem mögött, ökölbe szorított kézzel, zakatoló szívvel. Ahogy az idősebb diák rárontott, egy árnyékból kinövő csáp csapott ki a járdáról, és hátralökte a támadót. Kaito ledermedt, és a kezét bámulta, amelyet halvány fekete füst borított. Aznap éjjel a szobájában az árnyékok újra megremegtek — előbb a félelmére, majd a gondolataira reagálva. Felébredt benne valami. De nem csak ő vette ezt észre. Az utca túloldaláról egy csuklyás alak figyelte, majd eltűnt a sötétben.

Mira letörölte a párát a fürdőszobatükörről, majd megdermedt. A tükörképe mosolygott — pedig ő nem. Hátralépett. A kép előrelépett. Aztán a nevét suttogta. A tükör nem stimmelt — hetek óta nem. Furcsa dolgok történtek a közelében: villódzó fények, eltűnő fotók, álmok, amelyek átfolytak a valóságba. A nagymamája figyelmeztette, hogy éjszaka soha ne fedje fel. Most már túl késő volt. A tükörkép a kezét a üvegre nyomta. „Nem ide tartozol” — mondta halkan. „Engedj ki.” Mira elfutott — de a tükör mögötte tovább izzott, halvány fénnyel derengve a sötétben.

Az esőtől csuromvizes Hana betévedt a ködös erdei tisztásra — és megállt. Egy mohos kő fölött lebegő alak lebegett, izzó fehér hajjal és csillagokra emlékeztető szemekkel. Félrebillentette a fejét. „Nem innen jöttél” — mondta gyengéden. Hana hátralépett volna, de indák tekeredtek puhán a bokája köré — melegen, nem szorosan. A szellem egy elfeledett egyezségről mesélt, emberekről, akik egykor védték az erdőt, és valamiről, ami mélyen a föld alatt ébredezik. „Hallottad a fákat” — mondta. „Ezért találtál rám.” Hana körbenézett, és az erdő hirtelen hangosabbnak, elevenebbnek és figyelőbbnek tűnt.

Lira tökéletes időzítéssel jutott be a palotába. Egy éjszaka. Egy penge. A herceg pontosan ott volt, ahol a jelentések szerint lennie kellett — egyedül a rózsakertben, egy régi népdalt dúdolva. Lira hangtalanul mögé lopózott. A herceg azonban megfordult, egyenesen ránézett, és elmosolyodott. „Ha téged küldtek” — mondta — „akkor tényleg félnek tőlem.” Lira megtorpant. A herceg nem futott el. „Megiszol egy teát, mielőtt megölsz?” — kérdezte, és a boltív alatti kis asztal felé intett. Abban a pillanatban a penge nehezebbnek tűnt, mint valaha. Lira már nem tudta, hogy kudarcot vallott-e — vagy csak megváltozott a küldetése.